Átadom a ház kulcsait
Már hetek óta arra készülök, hogy beszámoljak Önöknek arról, hogy nagy változás lesz az életemben. Mindenki tudja, hogy Margitmajorban vezetem az intézményt. Talán azt kevesebben, hogy harmadik éve dolgozom nyugdíj mellett. Ha lehetne választani életem végéig ezt csinálnám. Nagyon szeretem a munkámat. Arra az elhatározásra jutottam, hogy végleg elköszönök ettől a nem túl könnyű feladattól, és az időmet mással szeretném tölteni. Ugyanis 2024. január 31-ével én átadom utódomnak, Kiss- Kelemen Eszter igazgatónak a Skóciai Szent Margit Gondozóotthon kulcsait és vezetését.
Talán egy kis visszatekintővel kezdeném. 1986. március 28-án léptem be az intézmény kapuján, persze nem először. 1974 és 1975 nyarán egy-egy hónapot dolgoztam kisegítőként ugyanitt. Kisnővérként kezdtem, majd amikor már” mindent” megtanultam a legtöbb időt a Felsőházban töltöttem. Úgy voltunk elosztva, hogy a fiatalok ott dolgoztak, az idősebb nővérek pedig az Alsóházban, mert ott kevesebbet kellett gyalogolni. Teltek-múltak az évek és 1998. augusztus 1-ével mi Skóciai Szent Margit Gondozóotthon lettünk. A sásdi Önkormányzatot követően a Pécsi Egyházmegye lett a fenntartónk. A sok-sok változást nehéz volt feldolgozni, én ekkor lettem főnővér. Sokan elmentek, kevesen maradtak. Felújítások, bővítések, én akkor jártam a főiskolára… majd 2008-ban részlegvető, 2011. február 28-ával az intézmény igazgatója lettem. Unalmasnak egyáltalán nem volt mondható egy nap sem. Amikor először beszéltem a lakókkal és dolgozókkal még a hangom is remegett, aztán lassan megszoktam, hogy nekem ez a feladatom, számomra ez rendeltetett.
Mit lehet tanulni azoktól az emberektől, akik „már megették a kenyerük javát”? Emberséget, alázatot, bölcsességet. Ha szükségem volt valami segítségre elmentem hozzájuk beszélgetni, mert mindig tudtak az élet nagy dolgaival kapcsolatban olyan tudást, tapasztalatot átadni, amiről még csak nem is hallottam. Ők azok, akiket szívesen leírnak, merthogy már nem jók semmire. Miért? Valahogy mostanában úgy átrendeződött a világ, hogy csak az épkézláb emberek számítanak? A józan paraszti ész veszendőbe megy? Hogy is van ez?
Az a magunké, amit mi annak tartunk. A pénz: eszköz. Az emberi értékek sokkal többet számítanak, de ezt felfedezhetjük, ez nem megy csak úgy magától. Itt az intézetben 100 ember lakik. Minden egyes ember egyszeri, egyedi és megismételhetetlen. Mindegyik lakónak saját története van, kinek jobb, kinek kevésbé jó, vagy nagyon rossz. A kitartásuk, állhatatosságuk, szívósságuk, a józanságuk felemeli őket a magasba. Mondhatnám azt is, hogy az Egyházmegye gyöngyszemei ők, akiktől lehet tanulni emberséget, segítőkészséget, jóindulatot, jóakaratot, jóérzést, mesterséget és még sok minden mást is.
Dolgozók létszáma több, mint 50 fő. Mi kell a jó munkához? Tapasztalataim szerint kijelenthetem a következőket: szeretet, emberség, megbecsülés, tisztelet, alázat, tudás, tapasztalat.
Hitvallásom: „A segítő foglalkozáshoz igazán elhivatott emberek szükségesek, akik tiszta szívvel, lélekkel végzik tevékenységüket. Figyelembe veszik az emberek alapvető szükségleteit, tisztába vannak képességeikkel, nyitottak az új dolgokra, tanulékonyan, hatékonyan, közösségi szellemben tudnak dolgozni. Munkájukat, cselekedeteiket megalapozzák sok-sok szeretettel, így lesz szeretetalapú az a közösség, akik naponta úgy dolgoznak, hogy minden egyes lakóban Isten képmását látják. Tiszteletben tartják az emberi értékeket, mert mindenkiben ott rejlik az a jó, amit érdemes felszínre hozni. Az otthonteremtés során mindezt figyelembe véve hiszem azt, hogy szeretettel minden lehetséges.
Úgy dolgoztam, hogy sohasem számított az idő, amit ott töltöttem. Mindig azt mondtam, hogy nekem nincs is munkaidőm. Közben megtanultam, hogy nem minden az intézet, mert vannak gyermekeim is, akiknek szintén szükségük van rám. Persze nem volt egyszerű úgy összehozni, hogy nekik is kell belőlem valami. De igazuk van, hogy felnyitották a szememet erre a kényes pontra. Amit csináltam azt szívvel-lélekkel tettem. Olyan emberekért, akik rászorultak minderre, legyen az lakók vagy dolgozó. A dolgozó is elmondhatta bánatát, sérelmét soha nem tudta meg rajtam kívül senki. A szobából nem ment ki. Úgy gondolom mindent megtettem a tőlem telhető legjobban, hogy az intézményt felvirágoztassam, mindent amit tettünk a lakók érdekében történt. Most sem tennék másképp, mindent ugyanígy csinálnék.
Végezetül, de nem utolsó sorban. Minden lakónak, dolgozónak és utódomnak a legjobbakat kívánom. Tegyenek a legjobb belátásuk szerint. Szívvel semmit sem lehet elrontani, csak jobbá tenni a világot, embereket, dolgozókat és önmagunkat! A falu lakósságának is hasonlót kívánok!
Schäffer Zsuzsanna igazgató